2019. november 16., szombat

Hírlevél feliratkozás







A hírlevélről leiratkozni a
leiratkozas@edupress.hu
címre küldött e-mail-lel lehet.


Edupress on Facebook

Edupress Hírek

Mindig gondolkodj kritikusan!
Interjú a Diener-díjas dr. Shakuntala Banajival
2015-10-21 16:25:00 - Központ - [Felsőoktatás - Közélet]

Dr. Shakuntala Banaji, a London School of Economics and Political Science Média és Kommunikáció Tanszékén működő Média, Kommunikáció és Felzárkózás mesterképzés igazgatója és oktatója kapta meg a bölcsészet- és társadalomtudományok kiváló oktatásáért járó negyedik európai díjat, melyet Liviu Matei, a CEU rektorhelyettese alapított. Az elismerés kapcsán beszélgettünk a professzor asszonnyal arról, mi a legfontosabb a tanítása során, milyen viszony van az indiai gyerekek és média között, mi az aktív állampolgárság, illetve az is szóba került: miért rajong a horrorfilmekért.

„A tanítás lényege, hogy kiiktassuk azokat a beidegződéseket, ahogyan a hallgatókat megtanították élni, gondolkodni és tanulni; ráébresszük őket a gondolkodás- és látásmódjukban rejlő hibákra és előnyökre; aztán pedig olyan helyzetekkel, körülményekkel és fogalmakkal szembesítsük őket, amelyek segítségével a társadalmi valóságot más szemmel tudják nézni és értelmezni” – vallja. Mondhatjuk tehát azt, hogy megtanítja a diákjait kritikusan gondolkodni. Mégis hogyan?
Ez a jó kérdés: hogyan tanítsuk meg őket? Sok kollégám mondja a diákjainak, tanuljátok meg kritikus szemmel nézni a világot, de azt nem teszik hozzá, miként tegyék. Amit én próbálok megtenni a tízhetes kurzuson, az pont ez. Az emberek nagyon gyakran negatív asszociációkat társítanak a kritika szóhoz. Ha valakinek azt mondjuk, gondolkozz kritikusan, azt gondolja, hogy ez valaminek az elutasítását jelenti, vagy azt, hogy valamivel nem ért egyet. Szó nincs erről.
Az első dolog tehát, amelyet fontos, hogy megmutassak a diákjaimnak, az az, hogy kritikusnak lenni valami szemben annyit tesz, éberen figyelni a történéseket, megérteni, történelmileg honnan erednek bizonyos dolgok. Vegyük például a gazdasági válságot! Mit is jelent a válság szó a különböző nyelveken? Katasztrófa, valamilyen szörnyűség – a gazdasági válság pedig pénzügyi gondokat, bankok összeomlását stb. jelenti. Nézzük meg, ki használta először ezt a kifejezést! Tegyük fel, hogy azt mondod: a The Wall Street Journalben tűnt fel elsőként. Oké, de kihez kötődik az újság? Mire azt válaszolod: a Republikánus Párthoz. Ki volt a pénzügyi tanácsadója a pártnak abban az időben? Milyen különös, hogy a Morgan Stanley egyik vezető bankára… És ki a felelős a gazdasági válságért? Tudjuk, de a The Wall Street Journal szerint mégis az egész világ felelős érte…
Tehát ebből is látszik: ahhoz, hogy kritikusan tudj gondolkodni, ismerned kell a történelmet. A második fontos dolog, hogy mindig jusson eszedbe: minden csak részben igaz. Nem kell elutasítanod az egész elméletet, csak meg kell vizsgálnod mindegyik álláspontot, és ha lehet, közelítened egymáshoz. No, most nézzük meg újra a gazdasági válság vagy a megszorítások fogalmát! Mit is jelent utóbbi? Azt, hogy a milliárdosoknak el kellett adniuk a limuzinjaikat vagy azt, hogy a szegény kínai gyerekeknek meg kellett válniuk az egyetlen pár cipőjüktől?

Olvastam, hogy a tanítása során előszeretettel használ médiaanyagokat (rádióműsorokat, blogokat, filmeket, dokumentumfilmeket). Miért tartja ezt fontosnak? Jó szemléltető eszközök?
Manapság sokan gondolják azt, hogy a médiahasználat egyetlen módja az, ha az új médiát használják: például a tanárok a Facebookon keresztül akarnak órát tartani. Én is nagyon sok mindent tanultam a közösségi médián keresztül, ez tény. Ugyanakkor fontos, hogy megértsük, a „régi” médiumok (tévé, rádió, filmek) is legalább ennyire részei a mindennapjainknak. A diákjaimmal górcső alá vettük a közösségi rádiót – ehhez vittem példákat szerte a világból. Feltettem nekik a kérdést: mi az a három legfontosabb dolog, melyet egy 30 perces blokkba beletennének? A dohányzásellenes reklám, a HIV elleni védekezés és a gyerekek oktatása mellett döntöttek. Ehhez képest a valóság igen eltérő volt: 20 másodperc filmzenét és 10 másodperc, a helyi közösséghez kapcsolódó promóciót tartalmazott. Azt gondoljuk: a közösség változást akar, ám valójában szórakozni szeretne és népszerűsíteni magát. Egyik sem rosszabb vagy jobb a másiknál.

Az első háromban azonban több az érték, így jó volna, ha nem maradnának meg az ideák szintjén. Ön mit gondol erről?
Azt hiszem, ezzel kapcsolatban először egy kérdést tennék fel: szeretnénk-e, hogy valósággá váljon? Az a közösség, amelynek tagjai egész nap a gyárban, a földeken dolgoznak, nem biztos, hogy örülnének annak, ha hazaérve az szólna a rádióból: harcolj a HIV ellen, hagyd abba dohányzást… Vagyis, ha arra lennének kényszerítve, hogy a te üzeneteidet hallgassák. Amit tehát meg szeretnék mutatni a diákjaimnak, hogy ha indítasz egy közösségi rádiót, hagynod kell, hogy az legyen benne, amit ők akarnak. Ha viszont meg akarod változtatni a gondolkodásmódjukat, köztük kell élned, és személyesen kell megmutatnod azt a viselkedésmintát, amelyet „elvárnál” tőlük.
Az ösztöneim azt súgják: az, ha a médián keresztül meg akarod mondani, mit tegyenek, nem működik hosszú távon. Egy idő után már nem hallgatják meg, kikapcsolják a tévét, a rádiót.

Egy most folyó kutatása azzal foglalkozik, hogy a fiatalok mennyire aktív állampolgárok. Miről szól pontosan ez a projekt?
Valóban, azzal foglalkozunk, mit is jelent az aktív állampolgárság az egyes országokban, illetve az Európai Unióban. Ám mielőtt elkezdenénk ténylegesen kutatni a témát, megbeszéléseket tartunk, hét kutatócsoportból áll a csapatunk, a tagok pedig többek között Lengyelországból, Bulgáriából, Görögországból, Németországból, Magyarországról érkeztek. Olyan kérdéseket vitatunk meg, mint hogy az aktív állampolgárság vajon mindig összefügg-e a demokrácia támogatásával. Vannak-e olyan aktív állampolgárok, akik kirekesztenek másokat? Az elsődleges kérdés azonban az: mit is jelent az aktív állampolgárság? Azok a fiatalok, akik utazgatnak Európában, nemzetközi kapcsolati hálót építenek ki, nyelveket beszélnek – vagy azok, akik ragaszkodnak az országhatárokhoz, és elutasítják az idegeneket?

Mi lehet erre a válasz?
Az, hogy voltaképpen mindkettő. Azok is, akik meg akarják védeni a saját etnikumukat és azok is, akik igazi kozmopoliták. Nagyon komplex ez a kérdés, remélem, ha három év múlva visszajövök, azt tudom mondani: döntöttünk. Az ösztöneim azonban azt súgják, hogy ilyen nem lesz. Két párhuzamos ösvény fut majd egymás mellett. Az egyik a nagyon zárt, nacionalista szemlélethez vezet, amely minden idegent kívül tartana, a másik pedig a kritikus gondolkodáshoz, amelynek képviselői elszámoltatnák a kormányokat, megváltoztatnák a törvényeket annak érdekében, hogy védjék az embereket. Mivel én abszolút liberális hagyományból érkezem, utóbbi áll közelebb hozzám. Az biztos, hogy a kétféle attitűd között óriási a feszültség.

Külön érdekesség, hogy magyar fiatalokat is megkérdeztek ebben a kutatásban.
Igen, a fókuszcsoportokban voltak vidékről és Budapestről érkező fiatalok is, és olyanok, akik nagyon aktív állampolgároknak nevezhetők: kampányoltak az állampolgári jogokért, elkötelezettek a demokrácia és a szólásszabadság iránt. Az első projektben a fiatalok demokráciához való viszonyát vizsgáltuk: a fókuszcsoportban műszaki középiskolából érkező diákok és hajléktalan, roma és nem roma fiatalok is részt vettek. Nagyon megrázó volt hallgatni őket. Utóbbi fiatalok teljesen kirekesztettek, úgy érzik, minél hosszabb ideje élnek az utcán, annál értéktelenebbek, annál kevésbé fontos, mijük van, nem férnek hozzá a médiához, senki sem érdeklődik irántuk, és ami a legmegdöbbentőbb, hogy nemrégiben még létezett egy olyan törvény, amely bűncselekménynek minősítette a hajléktalanságot Magyarországon. Úgy gondolom, ezek a fiatalok azt érzik, hogy nem részei a társadalomnak. A műszaki középiskolában vizsgált fiatalok esetében azt tapasztaltuk: sokan vonzódnak a szélsőjobb pártokhoz, és ismerve Magyarország történelmét, a náci uralmat a II. világháború alatt és azt, ami utána jött, nagyon is megértem, hogy néhányan félnek. Félnek attól, hogy a fiatalok ennyire vonzódnak az etnikai nacionalizmus filozófiájához, a kirekesztés elméletéhez, és attól, hogy néhányuknak nagyon erős romaellenes érzéseik vannak.

Sokat beszéltünk már a fiatalokról, ami nem véletlen, hiszen érdeklődési körében nagyon előkelő helyen szerepelnek, akárcsak a gyerekek. Mire vezethető ez vissza?
Mindig is érdekeltek a gyerekek. Azt gondolom, hogy igencsak mellőzött csoport a társadalomtudományokban. Általában akkor foglalkoznak velük, ha az oktatásukról van szó. Csakhogy ezek a gyerekek hihetetlenül érdekesek, aktívak, kreatívak, miközben nagyon sebezhetőek, védeni kell őket. Emellett az is igaz, hogy sokszor bántják egymást, nagyon önzőek és erőszakosak tudnak lenni, harcolnak a szüleikkel, a tanáraikkal és a felnőttekkel általában. Minden negatívum ellenére mégis azt mondom: ők is megérdemlik a tiszteletet, azt, hogy méltósággal bánjanak velük. Sajnos sok olyan ország van, ahol az én 11 éves fiamnál fiatalabb gyerekek varrják 8-9 órán keresztül azokat a ruhákat, amelyeket viselünk, földeken, mezőkön dolgoznak, háztartást vezetnek, a kistestvéreikről gondoskodnak.

Erről azonban nagyon keveset tudnunk.
Éppen ezért érdekes kérdés számomra, hogy vajon a média be tudja-e mutatni őket. Ha megnézünk egy filmet, amely gyerekekről szól, általában középosztálybeli gyerekeket látunk. Még ha szomorú is a történet, azzal nem találkozunk, amit fentebb elmondtam – és ez nem csak a gyerekekre igaz: ugyanilyen életük van a fiataloknak is. Persze, amikor fiatalokról beszélünk, elsőként azok nyugati, ázsiai fiatalok jutnak eszünkbe, akik selfie-ket készítenek, állandóan az Instagramon lógnak, vagyis az új média generációja. Holott nagyon sokan Indiában ahelyett, hogy az Instagramra töltenék fel a fotóikat, pólókat varrnak egész nap. Engem tehát az érdekel, a kutatások és a média miért próbálja így leegyszerűsíteni ezt a komplex képet. Miért mondják azt, hogy a fiatalok az új média generációja, az öregek pedig azok, akik még elmennek szavazni. Ez egyáltalán nem igaz. Ezért szeretném a munkám során megváltoztatni ezt a sztereotip ábrázolást.

Visszatérve egy korábbi gondolatára: miért nem akarják a médiumok bemutatni azokat a gyerekeket, akikről az imént beszélt?
Úgy vélem, három válasz van erre, melyek egyaránt igazak. Az egyik két híres médiaszociológustól, Edward S. Hermantól és Noam Chomskytól ered. Ők azt mondják: a média célja, hogy eladjon termékeket. Tegyük fel, hogy el szeretnél adni egy bizonyos márkájú fogkrémet! Az ezt népszerűsítő reklámban nyilván nem akarsz ötéveseket mutatni, akik a fogkrémtubust készítik. Ha azt ábrázolnád a műsoraidban, hogy dolgoztatják a gyerekeket, mondjuk egy acélgyárban, sőt többen elvesztették a karjukat ott történt balesetekben, az emberek nem vennék meg a termékeket. Herman és Chomsky ezt a média valamifajta cenzúrázásának nevezi, úgy gondolom, részben helyesen. A második válaszom a kérdésedre a következő. Ha a nyugati média akar Indiával foglalkozni, sokkal egyszerűbb elmenni egy gyönyörű, egzotikus templomba, és ezen keresztül megmutatni az országot, mennyire csodás, mint egy nyomornegyedben vagy egy sikátorban tölteni az időt az ottani emberekkel, megismerni őket. Ők nem fogják elmondani, hogy a gyerekeik dolgoznak, hiszen illegális, úgyhogy nagyon sok munkát kell befektetni az oknyomozásba. Csakhogy nyugaton, Kelet- és Közép-Európában, sőt Indiában is a médiamunkásoknak nagyon nehéz helyzetük van. Nem olyan könnyű azt mondani, hogy oké, készítek egy valódi dokumentumfilmet, bemutatva a problémákat is. Elismert producernek, rendezőnek, újságírónak kell lenned ahhoz – jó névvel a szakmában, mint például John Pilger –, hogy ezeket véghez tudd vinni. Vannak olyan kollégáim, akik fotóriporterként képeket készítettek bányákban dolgozó gyerekekről, szülőkről, akik ötféle munkát vállalnak, hogy tudjanak enni adni a gyerekeiknek – ám ezeket a fotókat egy médium sem akarta közölni, mert nem hoznak pénzt. A harmadik válaszom pedig a kollektív akarattal függ össze. Mindannyian pozitív képet szeretnénk kialakítani a világról, szeretnénk megtalálni az optimista magyarázatot arra, ahogyan a dolgok alakulnak. Azok a gyerekek, akiknek nincs elegendő ivóvizük, a családok, amelyek éheznek, a szülők, akik öngyilkosságot követnek el, nem részei ennek az optimista világnak, melyhez szorosan kötődik az új technológia. Könnyű azt hinni, hogy az internet és az okostelefonok megoldanak minden problémát, de mi van azokkal az emberekkel, akiken mindez nem segít. Ez ennél jóval bonyolultabb kérdés.

Viszont pont az internetnek és a mobiltelefonnak köszönhető, hogy sokkal többet tudunk ezekről a dolgokról, mint pár évvel ezelőtt. Szembesülhetünk a szörnyűségekkel anélkül, hogy személyesen átéltük volna. Így már nem olyan könnyű elfordulni.
Az ezeken a területeken, ilyen körülmények között dolgozó civil szervezetek valóban nagyon sok fotót, videót tesznek közzé az interneten, de természetesen nem minden kerül fel a világhálóra. Nagyon sok információ kering a neten a görög helyzetről, de biztos vagyok benne, hogy például egy magyar újságíró csak akkor tud még több információhoz hozzájutni, ha van görög kapcsolata, aki mesél neki az ottani körülményekről. Ezzel csak azt szeretném mondani: nagyon fontos, hogy elmenjenek az események helyszínére, a közössége részeivé váljanak, és hogy mindent kontextusban tudjanak értelmezni. Tudom, hogy ez rengeteg idő, és azt is, hogy nagyon sok médiacég mondja azt az újságíróinak, csak keressenek valami sztorit a neten és írjanak abból anyagot. Ennek azonban az a veszélye, hogy esetleg hamis, manipulált információt reprodukál az újságíró. Itt jön be ismét a kritikus gondolkodás: használhatod az internetes forrásokat, de tudnod kell kritikusan szemlélni azokat.

A résztvevő megfigyelés akkor mindennél többet ér.
Persze. Fontos viszont, hogy legyenek hipotéziseid, amelyeket aztán minden lehetséges módon le kell ellenőrizned. Egy többszereplős történetben minden résztvevőt meg kell hallgatnod, tudnod kell, mit miért gondolnak úgy, ahogy. Ez természetesen sok időt, energiát vesz igénybe – ezért lenne kiemelten fontos, hogy rendesen megfizessék az újságírókat. Senki sem tud folyamatos bizonytalanságban dolgozni, és nyomás alatt teljesíteni, mondván: ha nem írsz meg nap végére x mennyiségű cikket, akkor majd jön egy másik újságíró, aki boldogan megcsinálja ezt. Óriási problémák vannak a munkakörülményeket illetően: arra buzdítják az újságírókat, hogy kapkodjanak, használják az internetet, de ne járjanak utána a témának, aminek következtében ellenőrizni sem tudják egy-egy hír igazságtartalmát. Igazi internetkultúra alakult ki. Azt hiszem, ez a volt szocialista országokra hatványozottan igaz – akárcsak Indiára.

Tehát jobb lenne, ha nem lenne internet? Nélküle közelebb kerülhetnénk az igazsághoz?
Azért ennél bonyolultabb a kérdés. Először is az internet hatalmas információforrás, és arra is remek, hogy a világ különböző tájain élő emberek tudják tartani egymással a kapcsolatot – például Skype-on, ahol egyazon időben látod és hallod a beszélgetőpartneredet. Az internet emellett arra is remek, hogy megmutatja, mennyi mindent nem tudsz. A munkám során jövök rá én is arra, hogy internet nélkül nem tudnám végezni a feladatomat, sőt aktív állampolgár sem tudnék lenni. Egyrészt tehát adomány. Másrészt viszont – amiről már az előbb beszéltem – a sok összegyűjtött információt a megfelelő helyen kell kezelni: fontos tisztában lenni azzal, hogy azok mindig egy-egy téma bizonyos interpretációi, a közlő ideológiája rányomja a bélyegét. Nem azt mondom tehát, hogy internet nélkül közelebb tudnánk kerülni az igazsághoz, inkább azt, hogy mindig kritikusnak kell lenni.

Kicsit könnyedebb téma: tudható Önről, hogy nagyon szereti a horrorfilmeket, sőt tudományos szintre is emelte már ezt a rajongást. Honnan ered a vonzódása?
Több mint húsz éve használok horrorfilmeket a tanításom során, és mindez a gyerekkoromra vezethető vissza. Hosszú ideig se tévénk, se rádiónk nem volt, a szüleim így minden harmadik héten egyszer elvittek moziba. Alig vártam azokat a napot. Ez odáig ment, hogy a doktori disszertációmat a hindi moziból írtam, nagyon érdekesek ugyanis a filmekben lévő narratívák. A film legalább annyira izgalmas médium, mint az internet: ezek a történetek is a társadalmat reprezentálják, akárcsak a cikkek és a hírek. Az emberek nagyon sokszor a filmekből vesznek át értékeket, ideológiákat, éppen emiatt én nem az egyszerű szórakoztatás felől vizsgálom a horrorfilmeket. Ennél sokkal több rejlik bennük: mindegyiknek a magja valamifajta értékítélet, társadalmi ideológia. Nem gondolom azt, hogy minden horrorfilm ilyen: nagyon sok köztük a szemét, főleg azok, amelyek franchise-ban készülnek, de például a latin-amerikai alkotások kifejezetten jók, ezek a történelemről szólnak. Úgy vélem, ez nagyon is igaz Magyarországra. Gondoljunk csak a Cipők a Duna-parton holokauszt-emlékműre, amely az ott történt szörnyűségekre emlékeztetnek! Vagy a menekültekre, akiket az éjszaka közepén terelnek fel a buszokra, és számukra ismeretlen helyekre viszik őket. A horrorfilmek pont ezekkel foglalkoznak. Azt gondolom, minden médium célja kellene, hogy legyen empátiát ébreszteni az emberekben. Ha ezt úgy tudja megtenni, hogy sokkolja, megijeszti őket a történeteken keresztül, akkor tegye. Ezért érdekelnek nagyon a horrorfilmek: olyan innovatív narratívákat használnak, amelyek kicsit fel tudják rázni az embereket.

Melyik a kedvence?
Nagyon sok van, de a jelenlegi kedvencem egy latin-amerikai alkotás, az Ördöggerinc, amelyet Guillermo del Toro rendezett. A film a spanyol polgárháborúról szól, nagyon lenyűgöző, és kisgyerekek vannak a főszerepben. Kiráz a hideg, amikor nézem.

Ezek szerint ennek tényleg van valóságalapja.
Szerintem van, de rád bízom a döntést. (nevet) Egyébként azt gondolom, hogy a legfontosabb kérdés, amellyel a horrorfilmek foglalkoznak, az az: ki is a valódi szörnyeteg a társadalomban. Interjúztam magyar gyerekekkel, akik azt mondták, a szegény, nyomorék, sátorokban élő, vándorló romagyerekek a „szörnyek”. Lehet azonban, hogy a horrorfilmek azt is megmutatják, amit nem látunk: ezek a jóltáplált, jómódú gyerekek, akik így beszélnek roma társaikról, a valódi szörnyek.

A kutatásai mellett új könyvön is dolgozik, melyben az indiai gyerekek és a média viszonyát vizsgálja interjúkon és megfigyeléseken keresztül. E témán belül mire fókuszál a könyv?
Tudható, hogy kétféle kép él Indiáról. A térségben dolgozó civil szervezetek, önkéntesek látják, hogy a népesség 80 százaléka nagyon szegény, az üzleti életben azonban mást tapasztalni; azt, hogy van pénzük és mindent meg tudnak venni – ám ez csupán az emberek 20 százalékára igaz. Akik ezt a részt ismerik – sok értelmiségi –, azt gondolják, mindenki okoseszközöket használ, a fiatalok állandóan diszkóba járnak, tehát pont olyanok, mint mi. Akik viszont a nyomornegyedben dolgoznak, szembesülnek a másik oldallal: azzal, hogy nagyon sok gyerek hal meg szúnyogcsípés következtében, több százezren pedig a rossz higiéniás körülmények miatt. Ebben a könyvben arra keresem a választ, hogyan tudom megmutatni, milyen szerepet tölt be a média az említett két csoport életében, hogyan tudok teljes képet adni Indiáról, hogyan tudom a gazdagságot és a halált, a szörnyűségeket összekapcsolni a médiával és hogyan tudom bemutatni, mennyire releváns vagy irreleváns az új technológia a jelenlegi körülmények között. Készítettem interjút egy fiatal lánnyal, aki azért kampányolt, hogy körülbelül húsz szűk kis utcácskában a nyomornegyedben legyenek utcai lámpák. Nélkülük ugyanis balesetveszélyes a közlekedés, nagyon könnyen bele lehet esni a gödrökbe. Nos, ha ettől a lánytól azt kérdezted volna, akar-e laptopot vagy mobiltelefont, biztosan azt válaszolta volna: nem, ő utcai lámpákat szeretne. Azt, hogy legyen piros lámpa, amely megállítja az autókat, így át tudnak kelni az úttesten és nem kell kerülő úton menniük, hogy eljuthassanak az iskolába. Nyilván nem azt mondom, hogy ő nem szeretne ilyen eszközöket, de vannak prioritások, melyeket tiszteletben kell tartani. Még egyszer: odamehetnék én, és mondhatnám neki, hogy szerintem nincs szükséged utcai lámpákra, de mobiltelefonra annál inkább, mert ezzel megoldódik minden gondod. Ez nem így működik.

(Készítette: Szíjjártó Anita)
(Fotó: CEU)
(www.edupress.hu)

| Impresszum | Jognyilatkozat | powered by PSP Hungária © 2008 | | Google PageRank |