2019. november 16., szombat

Hírlevél feliratkozás







A hírlevélről leiratkozni a
leiratkozas@edupress.hu
címre küldött e-mail-lel lehet.


Edupress on Facebook

Edupress Hírek

"Nálunk a gyerek a főnök"
Interjú Sándor Fruzsinával
2015-09-15 14:12:00 - Központ - [Közélet]

Vallja Sándor Fruzsina, az Olvasásklinika szakmai vezetője, aki több munkatársával együtt évek óta fáradozik azon, hogy az olvasási nehézséggel - diszlexiával - és a tanulási problémákkal küzdő gyerekeket fejlessze, és növelje a sokszor megtépázott önbizalmukat. Merthogy ők is különleges gyerekek, akárcsak a társaik, ám kicsit másképp. A szeptember 8-ai Olvasás Világnapja alkalmából beszélgettünk a kezdeményezésről, a tapasztalatokról és a segítő megoldásokról. INTERJÚ

Diszlexiás, vagyis olvasási nehézséggel és tanulási problémákkal küzdő gyerekekkel foglalkoztok az Olvasásklinikán. Sokszor mondják, hogy ők beteg gyerekek, holott ez egyáltalán nincs így, sőt.
Az Olvasásklinikán négy fotó van kint az irodánkban: John Lennon, Einstein, Steve Jobs, Picasso – mindegyikük diszlexiás volt. Hiába voltak nagyon tehetségesek, azt állapították meg róluk, hogy nem fértek bele a dobozba. Ez ma is így van. A mi munkánk az, hogy ezt a tévképzetet visszafordítsuk a gyerekekben – ők ugyanis ettől úgy érzik: meg vannak bélyegezve. A diszlexia valójában olyan problémahalmaz, amely abban akadályozza a gyerekeket, hogy a megszokott, „normális” módon eljusson hozzájuk a tudás – aminek egyébként millió más útja is van. Mi az Olvasásklinikán azt szoktuk erősíteni a gyerekekben, hogy ez speciális adottság, amely nagyon gyakran a különlegesség, a tehetség kísérőjele.

Mikor fordulnak hozzátok a szülők: utolsó mentsvárként tekintenek rátok?
Sokszor igen. Mikor első alkalommal jönnek, megkérdezzük a szülőket, voltak-e már valahol, mielőtt az Olvasásklinikát felkeresték volna. Amikor azt mondják, hogy igen, már mindent kipróbáltak, akkor tudjuk: nagyon komoly stressz húzódik meg a háttérben, hiszen sok helyre vitték már el a gyereket, és az önértékelése valószínűleg a padlón van. Ám nemcsak a szülő figyelhet fel arra, hogy valami gond van. Gyakran megtörténik, hogy a nagymama hozza el hozzánk az unokáját – miután megbeszélte ezt a szülőkkel –, és kéri, nézzük meg, mérjük fel a gyereket. Ez a legjobb: ha felmerül, hogy segítség kell a gyereknek. Nem szabad rögtön felelősségre vonni őt, amiért összekeveri a betűket, vagy lassan olvas, mert akkor bezárkózik. Meg kell nézni, mi lehet a gond.

Nagyon kétségbeesettek a szülők?
Próbáljuk megnyugtatni őket, hogy majdnem mindig van megoldás, csak komoly munkával, odafigyeléssel és szakértelemmel rá kell jönni. A gyerekek többsége egyébként tudja, mi vele a probléma. Néha nagyon egyszerű a helyzet, például csak annyi, hogy túlhallása van a gyereknek, vagyis mindent hall, azt is, ami az osztálytermen kívül van. Ám ha nem vizsgálták meg, akkor mindezt honnan lehetne tudni? Volt olyan esetünk is, hogy megkérdeztük az anyukától: a kisfiát látta-e már szemész? Kiderült, hogy nem, elvitték őt, a következő alkalommal pedig ki volt cserélve a gyerek, mindent látott, mindent értett, csak a lemaradást kellett behozni. Persze, ezek az egyszerű helyzetek, vannak sokkal bonyolultabb esetek is.

Mikor, milyen korban érdemes elvinni az Olvasásklinikára a gyereket?
Mi azt szoktuk hangsúlyozni: az a jó, ha minél hamarabb észrevesszük, hogy valamit fejleszteni kell. Akkor ugyanis még nem épülnek rá stresszes kudarcélmények. A legtöbb gyerek egyébként 3., 4., 5. osztályos korában jön hozzánk, mert akkor már túl vannak az iskolai beilleszkedésen, a szülők már nem hallgatnak arra, ha azt mondja a tanító néni: „anyuka, ne foglalkozzon vele, majd kinövi a gyerek”, illetve amikor készülnek a felső tagozatra, amely sokkal több tanulnivalóval jár. Emellett az is fordulópont lehet, amikor a családban kezd megromlani a kapcsolat szülő és gyerek között. Van persze érettségizett gyerekünk is és foglalkozunk óvodásokkal is, hiszen ha valami baj van, az már óvodáskorban is látszik.

Felméritek a gyerekeket a terápia megkezdése előtt?
Igen. Mielőtt elkezdünk foglalkozni egy gyerekkel, nagyon részletes kérdőívet töltetünk ki, megpróbálunk egészen a születésig visszamenni és kérdéseket feltenni. Néha az az érzésem, hogy a problémás és a zseniális gyerekek között létezik egy könnyen átjárható, láthatatlan ajtó, amelyen ki-be mászkálnak a gyerekek. Az, hogy ők különlegesek, ugyanis teljes meggyőződésünk. A terápia végén is végzünk felmérést. Van olyan, amikor nem tökéletes eredménnyel fejezzük be a terápiát, mert például a gyerek olvasási gyorsasága nem nőtt, viszont a hibák száma drasztikusan csökkent. Ilyenkor azt mondjuk a szülőknek, hogy türelem, a gyerek nagyon jó úton jár, és nem szabad feladni, tovább kell menni a velünk megkezdett ösvényen.

Milyen is ez a bizonyos terápia?
A terápia nálunk teljesen személyre, esetre, szabott, általában fél évig tart, a gyerekek havonta egyszer jönnek foglalkozásra. Az első találkozáskor másfél-két órás felmérést végzünk, megnézzük, mi lesz nekik a legjobb, milyen fejlesztőpedagógusra van szükségük, majd elkezdjük a foglalkozásokat. A gyerekek döntik el mindig, hogy a szüleik bejöjjenek-e az órára vagy sem. Amikor véget ér egy-egy foglalkozás, mindig kapnak feladatot, mindenki mást, a lényeg a rendszeresség – például háromnaponta másolási feladat. Minden foglalkozáson több szakember van jelen – fejlesztő pedagógus, logopédus, mozgásterapeuta, agytréner stb., kinek mire van szüksége. Igyekszünk azokat összeválogatni, akikre ott és akkor a gyereknek a legnagyobb szüksége van, illetve, hogy abban az egy órában minél több problémát orvosolni tudjunk. Lehet, hogy emiatt tovább tartjuk a foglalkozásokat, de mindig végére járunk az adott problémának. Ami fontos: sosincs két egyforma óra.

Nem zavarja a gyerekeket, hogy ennyi felnőtt veszi őket körül, akik mind csak rájuk figyelnek?
Ezen eddig még nem gondolkoztam, de nem hiszem. Azt gondolom, mindenki szereti, ha odafigyelnek rá, sőt: szerintem ez a szeretetteljes figyelem-központúság az Olvasásklinika egyik titka. Szoktak hozzánk jönni gyakornokok, akik azt mondják, mennyire jó látni, hogy a pedagógusok teljesen átszellemülnek a foglalkozásokon és a fókuszuk csak a gyereken van. A gyerekek nagyon szeretnek hozzánk járni, ezt a tőlük kért értékelésből is látjuk.

Hogyan képzeljük el a kezdő alkalmat?
Az első foglalkozáson mindig megkérdezzük a gyerektől, szerinte miért van itt, és elmondjuk, hogy mi fog vele történni. Próbálunk elindulni egy úton, lerajzoljuk azt, és kijelöljük a célt, ahova el szeretne jutni. Ekkor a gyerek elmondja, mit szeretne, és látszik, hogy nem egyenes az út. Vajon miért, milyen megállítótáblák akadályozzák a „haladást? Az egyik például az, hogy nem tud figyelni, a másik, hogy csúfolják a többiek, a harmadik pedig, hogy Kati néni piszkál – akkor ezeket szépen felírjuk az útvonalra. Mindig mindent megbeszélünk a gyerekkel, felnőttként kezeljük őt. Lehet, hogy csak a vállamig ér a kisfiú, de mi van, ha ő fogja kifordítani a világot a sarkából. Nagyon szeretik azt is, hogy amikor kötünk egy szerződést, őket is megkérjük: írják alá azt. Sőt azt is mondjuk nekik: nagyon fontos ez, mert amikor majd híres ember lesz, akkor ez sokat fog érni. Szeretik ezt hallani, felpiszkáljuk bennük az önbizalmat, megmutatjuk nekik, hogy miként járjanak a saját útjukon és hogyan söpörjék ki a fejükből a korlátozó hiedelmeket. Mindeközben szakmailag kristálytisztán tudjuk, milyen feladatokra van szüksége, de úgy alakítjuk az óra hangulatát, hogy szeretettel és kíváncsian várja, mi lesz a feladata.

Fontos, hogy minden foglalkozás elején elmondjuk: nálunk a gyerek a főnök, csak azt csináljuk, amit ő akar. Amikor egy gyereken látszik, hogy neki ehhez nincs kedve, akkor nem vállaljuk el.

Volt olyan, aki nemet mondott?
Persze. Az egyik kedvenc esetem azonban mégis kicsit más: egy kamaszodó kisfiú jött hozzánk, aki a foglalkozás közben evett, kinézett az ablakon, láttuk rajta, hogy egyáltalán nem érdekli az egész, sőt mondta is: neki mindegy, itt van-e vagy sem. Mi ekkor megmondtunk neki: ha neked mindegy, akkor inkább ne folytassuk – ha úgy döntesz, hogy akarsz velünk dolgozni, csak akkor gyere. Nem telt bele három hónap és visszajött. Ott, a szemünk előtt vált lázadó kiskamaszból felelősségteljes, érett felnőttes gondolkodású tinédzserré, velünk osztott meg olyan titkokat, amelyeket még a szüleinek sem mondott el, és minket is arra kért, hogy ezek maradjanak köztünk. A terápia végén teljesen helyére kerültek nála a dolgok.

Gondolkoztatok utánkövetésen?
Igen, és van is néhány iskola, amellyel jó kapcsolatot ápolunk, illetve a pedagógusok is látják a változást és gyakran ajánlanak minket a szülőknek. Ám az, hogy minden gyereket szem előtt tartsunk a terápia után, egyelőre nem megoldott. Ha azonban egy szülő később megkeres bennünket, szívesen segítünk.
Egyelőre azon vagyunk, hogy elindítsuk a gyerekeket, megadjuk nekik azt a mankót, amellyel boldogulnak, illetve olyan módszereket mutatunk meg nekik, amelyeknek segítségével le tudják gyűrni magukban a stresszt és meg tudják fogalmazni a problémáikat.

Komplex módszerrel dolgoztok: egyszerre van nálatok stresszoldó kezelés és olvasásfejlesztés. Melyik a nehezebb feladat?
A stresszoldás gyorsabb, az eredménye hamarabb látszik, intenzívebb az odafigyelés, és amellett, hogy sok tapasztalat kell hozzá, minden eset más és más – talán ez a szebbik rész. Egyszer például jött hozzánk egy kisfiú, hatéves lehetett, akiről a szülei vaskos kiadványt készítettek, hat szakterület megszólalt a füzetben, és ezeket a véleményeket terjesztették szakmai műhelyeken. Mindenhol jártak már a gyerekkel, de nem segített semmi. A terápia végén megkérdeztük a szülőket a változásról, és az apuka azt mondta: már az első alkalommal olyan mértékű javulást értünk el a kisfiánál, hogy akkor is megérte volna, ha többet nem jönnek. Teszem hozzá: a kisfiú végigsírta az első órát és a Zalaegerszegre vezető hazautat is. Sikerült ugyanis feloldani benne nagyon mélyen bevésődött stresszt az első foglalkozáson, így az utána következő órák csak finomítások voltak. Az apuka mondta is: szeretne egy egész kiadványt nekünk szentelni, amelyben azt foglalja össze, hogy az Olvasásklinikán milyen különleges dolgot tapasztalt. Tehát nagyon fontos a stresszoldás, de ha nem épülnek rá a fejlesztések során a készségek, akkor – kicsit sarkítva – egy boldog és nyitott gyermeket kapunk, akit már könnyű lesz a fejlesztésekre rávenni. Az egyik gyorsan hat és látványos, a másik hosszabb ideig tart, de elengedhetetlenül szükséges. Komplex módszerünknek köszönhetően gyorsan látszanak az eredmények és hamar mérhető a javulás, az pedig külön öröm, hogy a gyerekek szeretnek hozzánk járni és érdeklődéssel várják a foglalkozásokat. Éppen tegnap az egyik kisfiú csalódottan kiáltott fel a foglalkozás végén: „Már vége? De jó volt! Nem maradhatnék még?”

(Készítette: Szíjjártó Anita)
(Fotó: www.huffingtonpost.com)
(www.edupress.hu)

| Impresszum | Jognyilatkozat | powered by PSP Hungária © 2008 | | Google PageRank |